A MAGÁNNYUGDÍJPÉNZTÁRAK ÁLLAMOSÍTÁSÁRÓL

A magánnyugdíjpénztárak államosítását övező politikai hangulatban a jogi érvek dominálnak. Most egy rövid időre tekintsünk el a kormányzati arroganciától, a több sebből vérző törvénytelen, sőt az alkotmány tételeivel ellentétes intézkedésektől. Én szeretem a dolgokat plurálisan vizsgálni, így hát most közgazdászként fejtem ki álláspontomat, ami – remélem – követhető.

A magánnyugdíjpénztárak alapításának lehetősége, illetve az újonnan a munkaerőpiacra belépők kötelező magánnyugdíjpénztári tagságának előírása azon a felismerésen alapult egykoron, hogy a költségvetés a nyugdíjjárulék-bevételeiből - különös tekintettel a demográfiai adatok várható, jól prognosztizálható alakulására - már a jelenben, de különösen a nem távoli jövőben sem tudja finanszírozni majd a mindenkori nyugdíjkifizetéseket.  Az elkülönített nyugdíjjárulék alapba – az akkori, és e pillanatban még a jelenlegi rendszerbe is – részben foglalkoztatási, részben demográfia okokból - egyre kevesebben egyre kevesebb járulékot fizetnek be, és abból egyre többen, egyre hosszabb ideig részesülnek járulék-ellátás formájában. A különbözet – az ebből származó elkülönített, egyre növekvő hiány - csak más adókból származó állami jövedelem, illetve az állam által a pénzpiacokon piaci feltételekkel felvett kölcsönökkel fedezhető. A helyzetet az is súlyosbítja, hogy a demográfiai adatokból egyértelműen látható már előre, hogy folyamatosan nő az egy aktív foglalkoztatottra jutó eltartottak száma, így az aktívakra hárítandó teher állandóan növekedni fog, ha a kormányzat nem tesz valamit a helyzet jövőbeli kezelhetősége érdekében.

Ezért azt a "javaslatot tette" az embereknek az akkori kormányzat - nem kis részben az Európai Unió erőteljes ösztönzésére -, hogy akkor mostantól a (kötelező) magánnyugdíjpénztárba történő befizetéseitekkel ti magatok gondoskodjatok a jövőbeni nyugdíjatok kb. 1/3-áról, cserébe én lemondok a ti jelenlegi befizetéseitek kb. 1/3-áról, viszont 10-15-20 év múlva a kifizetéseknek csak a 2/3-át fogja az állami nyugdíjalap biztosítani. Igaz, hogy ezzel a jelenlegi és a belátható jövőbeli kifizetések fedezetére nem lesz elég jövedelmem (költségvetési bevételem a járulékaitokból), ezért ezt, az elkülönített nyugdíjalapban keletkező hiányt részben más adóbevételekből, részben – költségvetési hiányként – pénzpiaci hitelből fogom finanszírozni. (Ezt így akkor senki nem magyarázta el az embereknek!!)

Közbenső megjegyzés:

Mindaddig, amíg a járulékbevételek nem tudják fedezni a nyugdíjalap kiadásait, azaz amíg a gazdasági növekedésből, és az ennek nyomán remélt megemelkedő foglalkoztatás révén (is) bővülő járulékbevételek nem fedezik az időközben egyre csökkenő kiadásokat (azaz amíg az időközben belépő magánnyugdíjpénztári kifizetések teljesen ki nem váltják kb. 1/3 részben az állami pillért), addig az akkor éppen aktuális hiány, és az időközben aktuálissá váló hiteltörlesztés (tőke + kamata) fedezetére újabb hitelek felvételére fog kényszerülni a mindenkori kormányzat.  Ha időközben a GDP (nemzeti összjövedelem), illetve a foglalkoztatottság, és vele együtt a befizetések nem növekednek, esetleg a demográfiai mutatók is a rendszer ellen hatóan alakulnak, akkor a hiány csökkenése el is maradhat, sőt...  (Ezzel találta szembe magát a mai FIDESZ kormány: a hiány ma 900 mrd forint!) Ez folyamatosan növeli az adósság abszolút nagyságát is, és akkor az eladósodottság (az adósságnak a GDP-hez mért aránya) is növekedni fog . Ez növeli a hitelek törlesztésének a kockázatát, ezért a hitelezők egyre drágábban – magasabb kamatok mellett – fognak (újabb) hitelt nyújtani.

A hitelt egyrészt a ti magánnyugdíjpénztári befizetéseiteknek a terhére, az állam számára - kamatozó állampapírok ellenében - a magánnyugdíjpénztáraitok által nyújtott kölcsönökből végeredményben ti fedezitek, tehát ily módon (IDEIGLENESEN!!!) részben visszaáramoltatom a költségvetésbe a magánnyugdíjpénztári befizetéseiteket, részben külföldi hitelekből finanszírozom mindaddig, amíg a magánnyugdíjpénztárak el nem kezdik a járadékok kifizetését a tagjaiknak, és az idő előrehaladtával fokozatosan teljesen át nem veszik a nyugdíjak rájuk eső részének a teljes finanszírozását. Magyarul: az addigi teljes állami gondoskodás helyébe jelentős részben és fokozatosan (!) az öngondoskodás lép: mindenkinek lesz egy állami nyugdíja (előre kiszámítható), és egy öngondoskodáson alapuló, a választott nyugdíjpénztár, azon belül a választott megtakarítási mód, a befizetett összegek nagyságától is függő, eltérő hozamot biztosító megtakarításból származó magánnyugdíjpénztári kifizetés (ez lehet egyösszegű, vagy több éves járadék).

Két fontos dolgot azonban figyelembe kell venni, és bár ezt már mások is hangsúlyozták előttem, a nagy politikai vitában a "pusztán költségvetési" megfontolások elvesznek:

1.     Az állami + magánnyugdíj (két pillér) rendszerre való átálláshoz - mint az előzőekben láttuk - az államnak el kell(ett) adósodnia, ami a mai adósságállomány jelentős részét képezi, miközben a fogyasztási színvonalat – a nyugdíjak (inflációkövető) növekedése révén -  folyamatosan fenntartja, azaz az erre a célra felvett hitelt feléljük. Ezt az ("elfogyasztott") adósságot – a nyugdíjasoknak biztosított jövedelmet - a mindenkori kormány a mindenkori piaci kamataival együtt fizeti vissza a hitelezőknek - részben maguknak a kölcsönt nyújtó magánnyugdíjpénztári tagoknak. A dolog szépsége abban van, hogy a törlesztések fedezetét részben ÚJABB HITELEK FELVÉTELÉVEL, részben - adók formájában - a mindenkori adófizetőktől (köztük a még aktív pénztártagoktól is, és nem csak a járulékfizetőktől!!!) szedi be, TEREMTI ELŐ A KÖLTSÉGVETÉS. Ezzel „szétteríti”, „társadalmasítja”, valamilyen arányban elosztja az adósság terheit. A fogyasztás fenntartásával az állam az ezt kiszolgáló termelők és szolgáltatóknak teremt piacot, amiből növekvő állami bevételt remél. Ebből (is) adódik, hogy annak érdekében, hogy minél kisebb adóteher jusson egy-egy adózóra, szükséges a ténylegesen adózó polgárok és vállalkozások számának növelése, amire a fekete/szürke gazdaság fehérítése, az adózás révén is megvalósuló szolidaritás, a valódi "nemzeti együttműködés" vezethet.

2.    Nyugdíjat csak az kaphat, aki járulékot is fizet, illetve elegendő szolgálati idővel is rendelkezik. Súlyos, ma még igazán fel nem tárt, sőt, inkább a szőnyeg alá söpört, eddig nem számszerűsített társadalmi-gazdasági problémát fog jelenteni, hogy ma sokan  a fekete gazdaságban és/vagy minimál béren dolgozva nem fognak elegendő szolgálati viszonnyal, illetve a nyugdíjkifizetéshez elegendő járulékfedezettel rendelkezni nyugdíjas koruk elérésekor. Velük mi lesz 10-15-20 év múlva? Ki fog róluk gondoskodni?

Ha az eddigi magánnyugdíjpénztári befizetéseket (ÉS VELE EGYÜTT A VELE SZEMBEN ÁLLÓ ÁLLAMI HITELTARTOZÁST)  "államosítják", és AZ EDDIGI BEFIZETÉSEK  jelentős részét - ha nem az egészet - a korábban az átállásból eredő hiány pótlására felvett ÁLLAMADÓSSÁG TÖRLESZTÉSÉRE fordítják, akkor ennek hatását érdemes külön megvizsgálni:

1.            Ha a felhasználás úgy történik (de csakis ebben az esetben), hogy az erre a célra korábban kibocsátott állampapírok - amelyek, részben, mint fentebb említettük: a magánnyugdíjpénztári tagok befizetéseinek az állami költségvetésbe történő visszaáramoltatása miatt kerültek kibocsátásra - visszakerülve az adóshoz valójában annak adósságát törlesztik, akkor összegükkel automatikusan az államadósságot és annak kamatterheit, az állami költségvetés eladósodottságát, finanszírozási szükségletét jó pár százalékkal csökkenthetik. Ezzel ugyan a jelenlegi pénztártagok ekkor  jelentős jövedelmektől esnek el, amelyet az államnak "illenék" később járulék formájában megtéríteni, de a későbbi adófizetők is – a korábban a nyugdíjalap finanszírozására felvett kölcsönök törlesztése miatt szükségessé váló - adófizetéstől kímélhetők meg. Ez is egyfajta – a későbbi években jelentkező – adócsökkentés (a mostani nyugdíjpénztári vagyon államosítása árán). Igaz, ennek döntően egy másik generáció lesz (lehet) már a tényleges haszonélvezője.

2.            Ha kisebb az állami költségvetés hiánya, ha kisebb mértékben szorul rá a külső forrásokra a hiány pótlásához, akkor könnyebben és kisebb kamat(felárak) mellett juthat pótlólagos finanszírozáshoz. És ha az állam kevesebb pénzt von el a piacról, akkor a piacon befektetésre váró szabad pénzeszközök nagyobb része fordulhat a vállalkozások felé, válhat termelő beruházássá. Ennek gazdasági hatása sokkal kedvezőbb lehet, mint a fogyasztásra (nyugdíjak finanszírozására) felvett hiteleké. Ez ugyan ellentmond a jelenlegi kormányzat fogyasztást ösztönző politikájának, de van benne racionalitás.

3.            Ha a jelenlegi nyugdíjpénztártagokat (egy részét, vagy az összest) visszaléptetik az állami rendszerbe, akkor értelemszerűen az államnak kell gondoskodnia (egy pilléres rendszerben) arról a mértékű nyugdíjról, amelyre a pénztártag a kétpilléres rendszerben lett volna jogosult. Ez, persze, akkor már nem lesz könnyen kimutatható, esetleg abban az esetben, ha jelentős számban maradnak a magánnyugdíjpénztáraknak továbbra is tagjai bátor emberek, és az ő akkori nyugdíjaik összehasonlítási alapot képezhetnek. Mindenesetre az államnak az akkori költségvetési bevételeiből kell majd az akkori TELJES nyugdíjak fedezetét előteremteni (és a segélyekét a nyugdíjra nem jogosultaknak!!). Ez egyrészt a demográfiai helyzet várható alakulása miatt egyre nehezebb feladat lesz (egy aktív keresőre jutó eltartottak száma fokozatosan növekszik), másrészt HA (!!) a felszabaduló pénzforrások hatékonyan működő befektetésekbe vándorolva növelik a foglalkoztatottságot, GDP-t, és ennek révén az állami adó- és járulékbevételeket, akkor a döntés utólag (!) racionálisnak értékelhető.

A döntés hozamát a mindenkori aktívak, elsősorban a mai fiatalok és középkorúak fogják élvezni, vagy az árát megfizetni. Végül is arra az ősi igazságra akartam kilyukadni, hogy ingyenebéd márpedig nincs. A nyugdíjak fedezetét valakinek elő kell teremtenie. Ez a kötelezettség kétpilléres rendszerben ma 2/3 - 1/3 arányban, a kétfelé történő, eltérő mértékű járulék-befizetések arányában megoszlik az állam és a polgár között. Ha a polgár a magánnyugdíjpénztári befizetéseit hatékonyabban fekteti be, mint az állami nyugdíjalapból történő kifizetések növekedése azonos időszakban, akkor magasabb ellátásban fog részesülni, mint az, aki kizárólag az állami rendszerbe fizette be járulékát, és az ellátását is az állam finanszírozza. De fordított eset is előállhat.

Aki polgárként öntudatosan tudja megélni, hogy saját maga gondoskodik myugdíjának minimum 1/3-áról, és nem szorul kizárólagosan az állami juttatásra, és abban nem is nagyon bízik, az biztos, hogy a kétpilléres rendszer hive volt, lesz és marad. Akit az öntudatos lét lehetősége nem nagyon érint meg, viszont számára a biztonság lényeges elem, az szívesen támaszkodik a kizárólag egypilléres rendszerre. Ez a választási lehetőség - a kötelező tagság miatt - eddig sem volt meg, és úgy tűnik, ezután sem adatik meg.