A kemény mag megint ott volt. Meg a Laluk-Bajor házaspár (Budapest) a húszegynéhány éves fiúkkal. Meg a Lengyel Juli az ötkerből, és reklamálta, hogy ő miért nem lehet tag. Megállapodtunk, hogy őt is felveszem a levlistára.
Bár nem volt nagy a részvétel – jó, ha ezren lehettünk, de viszonylag sok fiatal jött el. Persze, ők szervezték, büszkén vallották, hogy ez egy igazi civil kezdeményezés, semmilyen párt szónokát nem fogadták, semmilyen páralakulat segítségét nem kérték és részvételét nem biztosították. A civilek erejét, szerveződését akarták demonstrálni. És örültek, hogy a hideg ellenére ennyien eljöttek. Leszünk még többen is – üzenték.
A Lengyel Julival azon sopánkodtunk, hogy kevesen vagyunk. Juli szerint sokan félnek. Félnek attól, hogy ha egy televíziós felvételen, egy fotón feltűnik az arcuk, másnap kirúgják őket az állásukból.
Atyaúrísten! Már itt tartunk? Nem hiszem el! Ez a legrosszabb rákosista időkre emlékeztető reflex. Így beleívódott már a zsigereinkbe? A mi korosztályunk zsigereibe? Összesen ennyi tapasztalat maradt az elmúlt időszakból? Vagy ez csak egy rossz kifogás, hogy miért nem megyünk el tüntetni – azon kívül, hogy hideg van, hogy készülni kell az ünnepre, hogy későn van, hogy korán van, hogy van elég bajom… ÉN EZT NEM HISZEM EL!!!
Könnyű neked, mondja Juli, te független vagy. Lehet. De én is félthetném a ügyfél kapcsolataimat. A közalkalmazott életem párját. És még sorolhatnám. De én leszek az első, aki, ha megtud egy esetet, hogy valakit – kicsit is bizonyítható módon – azért rúgtak ki az állásából, mert részt vett egy demonstráción, akkor törvényért kiált. Minden tőlem telhető szolidáris támogatást megadok az illetőnek és családjának, és világbotrányt csinálok. Egyedül nem fogok sokra menni. De remélem, sokan leszünk.
Ki tart velem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése